A CSR-ról bővebben *

CSR definíciók

A vállalati társadalmi felelősségvállalás olyan törekvés, melynek értelmében a vállalatok önkéntes alapon üzleti tevékenységükbe integrálnak társadalmi és környezetvédelmi célkitűzéseket is, és ezen elvek mentén alakítják kapcsolataikat érintettjeikkel. (Európai Bizottság, 2001)

A társadalmi felelősségvállalás négy különböző területe:

Gazdasági felelősség: eredményesség, erős versenypozíció, illetve a hatékony működés, törvényes keretek között – jogi felelősség.
Etikai felelősség: cselekvések és gyakorlatok, melyek nincsenek kodifikálva, de a társadalom elvár. Helyes és igazságos működés, az érintettek kárának elkerülése, minimalizálása.
Filantróp felelősség: jótékonykodás. (A.B. Carroll, 1991)

A CSR gazdasági viselkedés, mely túlmutat a jogi elvárásokon, és melyeket egy vállalat önkéntesen vállal, mert úgy ítéli, hogy ez a hosszú távú érdeke. Összekapcsolódik a fenntartható fejlődés koncepciójával: a vállalatok integrálják a gazdasági, társadalmi és környezeti hatásukat működésükbe. Nem a gazdasági fő tevékenységek egy választható „kelléke”, hanem a vállalatirányítás egy útja. (Communication, 2002)

A vállalatok társadalmi felelősségvállalása annak a módja, ahogy az üzleti szféra figyelembe veszi működésének gazdasági, társadalmi, környezeti hatásait, vagyis miként maximalizálja az eredményeket, és miként minimalizálja a negatív következményeket. Egy olyan önkéntes tevékenység, amely túlmutat a szabályozói elvárásokon teljesítve a vállalat növekedésével szemben támasztott és a szélesebb társadalmi elvárásokat. (International Business Leaders Forum)

Egy szervezet valamennyi érintettjére gyakorolt hatásának menedzselése. Egy olyan egység, amellyel a vállalat irányítja önmagát, teljesíti küldetését, értékei szerint működik, érintettjeivel együttműködik, méri hatásait és jelent tevékenységéről. (Kereskedelmi és Ipari Minisztérium, Egyesült Királyság)

Egy vállalat érintettje (stakeholder) minden csoport, vagy egyén, aki befolyásolhatja egy vállalat célmegvalósítását, vagy befolyásolva van általa. (Freeman, 1993)

A stakeholderek három tulajdonsága határozza meg, hogy egy cég mely érdekeit veszi figyelembe:

  • hatalom,
  • legitimitás,
  • sűrgősség. (Mitchell)

CSR előtérbe kerülése

A jóléti államok meggyengülésével a nagyvállalatok nagyobb hatalomra és befolyásra tettek szert. A 20. század végén a kormányok a modern társadalmak olyan problémáival találták szembe magukat, melyek megoldása meghaladta képességeiket. A természetes környezet fenntarthatósága kérdésének kezelése egyrészt túlmutat a kormányokon, másrészt a társadalmi jólét csökkentésével jár, mely nem népszerű feladat. A 80-as években és a 90-es évek elején olyan jobbközép kormányok kerültek hatalomra, melyek a piac liberalizációját hangsúlyozták. A szakszervezetek meggyengültek, és nagy, állami, közszolgálatot ellátó vállalatok kerültek magánkézbe. Mindezek hatására a gazdaság, befolyásának növekedésével egyidejűleg, számos állami szerepet vett magára, és ezzel felelősségi köre is nőtt. A globalizáció részeként a cégek kiterjesztették működésüket az egész világra, az államhatárok jelentőségének csökkenésével, a kormányok befolyásolási és ellenőrző képessége is redukálódott.

A multinacionális cégek olyan országokba helyezték ki bizonyos tevékenységeiket, ahol a szabályozások gyengébbek voltak. Ennek következtében számos olyan etikai kérdéssel találták szembe magukat, melyek megoldására nem rendelkeztek általánosan elfogadott külső vagy belső szabályozással, illetve ha léteztek is ilyenek a vállalaton belül, akkor sem azonos módon alkalmazták azokat a különböző térségekben. Ezen felül tevékenység-kihelyezési gyakorlatuk sok esetben egy káros versenyt (race to the bottom) indított el az elmaradott országok körében. Mivel olyan területeket választottak, ahol kevesebb a működést hátráltató vagy nehezítő tényező, mint a magas adók, a környezetvédelmi előírások, és a munkajog szabályozása, az országok egymással versengve igyekeztek a vállalatoknak megfelelő környezetet biztosítani. Ezek következtében előtérbe került a vállalatok elszámoltathatóságának, ellenőrzésének dilemmája.

A globalizáció hatására a civil szervezetek is megerősödtek, nemzetközivé váltak, és képesek voltak felhívni a közvélemény figyelmét számos negatív gyakorlatra. Ennek eredményeképp a 80-as évektől számos botrány robbant ki, melyek a gazdaságot is szembesítették saját felelősségével.

A 80-as években létrejött egy olyan kezdeményezés, melynek középpontjában a társadalmilag felelős befektetések (SRI) álltak. A fordulat a Dél-Afrikában működő külföldi vállalatok bojkottálásához köthető. A befektetések kivonásának alapjául az a gondolat szolgált, hogy az egyének nem akarták az elnyomó apartheid rendszert tőkéjükkel támogatni. Bár a bojkott 1993-ban véget ért, hatása maradandónak bizonyult. A befektetéseknél ezentúl már több társadalmi szempontot is figyelembe vettek.

A 90-es évek elején napvilágra került, hogy a Nike különböző ázsiai üzemeiben etikailag kifogásolható gyakorlatot folytat. Gyáraiban gyerekeket foglalkoztat, és nem veszi figyelembe a munkavállalói és emberi jogokat. A Nike cég körül a kilencvenes évek közepén kirobbant botrány 15 százalékos részvényárfolyam zuhanást okozott. Ebben az időszakban, amikor a közvéleményt elkezdte foglalkoztatni a gyerekmunka és az elmaradott országokban működtetett, az emberi jogokat semmibevevő üzemek (sweatshops) kérdése, nem az adott országok kormányai, hanem az érintett ruházati cégek (Nike, C&A, Disney, Marks&Spencer, Levi's stb.) voltak kénytelenek válaszlépéseket tenni. A botrány óta, mind a Nike, mind Reebok és a Puma bevezetett egy etikai magatartás kódexet, melynek célja, hogy a beszállítóik működésében kiküszöböljék az emberi jogok megsértését.

Ugyancsak a 90-es évek elejére tehető a Shell olajipari cég konfliktusa a nigériai ogoni néppel és a nigériai kormánnyal. A vállalat az 1940-es évek óta jelen van az országban. A kormánynak tulajdonosi többsége van a helyi cégben, és erősen függ annak működésétől. A befolyó összeg bevételének mintegy 80%-át adja, melyből nem juttat vissza a kisebbségeknek. Az ogoni nép Nigéria, olajban az egyik leggazdagabb területén él. 1990-ben egy ogoni vezető megalapította a MOSOP szervezetet, melyen keresztül sikerült felhívnia a nemzetközi figyelmet a nigériai állapotokra. Egyrészt azzal vádolta a vállalatot, hogy az általa biztosított állami bevétel miatt maradhat még mindig az elnyomó rezsim hatalmon, másrészt a sérült olajvezetékek és olajfeldolgozás jelentősen károsítják a környezetet, amiben élnek, és a vállalat nem nyújt ezért kompenzációt.

A konfliktus 1993-ban fordulatot vett, amikor kormány erőszakkal és az emberi jogok megsértésével válaszolt. A szervezet kilenc vezetőjét letartóztatta, és halálra ítélte. A vállalat nem sokkal a kivégzések előtt a nigériai elnökhöz fordult kegyelemért, de ez már túl későnek bizonyult és 1995 novemberében a vezetőket kivégezték.

A nemzetközi felháborodás elsöprő erejű volt, és mindenki a vállalatot hibáztatta. A Shell ebben az esetben nem fogadta el a MOSOP szervezetet saját érintettjeként, és ez nagy erejű bizalomvesztést, illetve a cég jó hírnevének megrongálódását eredményezte.

A Shell körül mégegy botrány alakult ki ebben az időszakban. A cég meg akart szabadulni a már működésképtelen, az Északi-tengerben lévő, Brent Spar nevű olajplatformjától. Többéves kutatásaik arra az eredményre jutottak, hogy a legbiztonságosabb megoldás, ha elsüllyesztik azt az Atlanti-óceánban. Az Egyesült Királyság kormánya hosszas tárgyalások után beleegyezett a műveletbe.

Ennek ellenére a Greenpeace szervezet elfogadhatatlannak tartotta ezt a megoldást és kampányt indított a vállalat ellen. Véleményük szerint a platform annyi veszélyes anyagot tartalmazott, hogy az hatalmas károkat okozott volna a környezetnek. Saját kutatásaikkal igazolták ennek részleteit. A vállalat azonban nem értett egyet egyrészt a kémiai anyagok tartalmának mennyiségével, másrészt úgy vélte, hogy annyira mélyre süllyesztenék el a platformot, hogy az semmilyen módon nem érintené az élő környezetet. Amikor a vállalat elkezdte a munkálatokat a Greenpeace drasztikus lépéshez folyamodott, tagjai elfoglalták a platformot, és ezzel egyben bojkottra szólították fel az embereket.

A kampány annyira sikeres volt, hogy a vállalat 1995-ben meghátrált és a különböző érdekcsoportokkal folytatott széleskörű konzultáció után a platformot egy norvég fjordhoz vontatták, majd lebontották. Későbbi vizsgálatok bebizonyították, hogy a Greenpeace tévedett, és nem találtak semmilyen bizonyítékot állításaik alátámasztására. De addigra már az emberek elvesztették hitüket a vállalat szavahihetőségében.

A Ford angliai részlege 1996-ban jelentős kártérítés fizetett, mert egy kiadványában feketebőrű munkavállalóinak fényképét úgy módosította, mintha azok fehérbőrű dolgozók lennének. 1999-ben ugyancsak azzal vádolták, hogy dagenhemi gyárában durva bánásmódban részesülnek bizonyos más nemzetiségű dolgozók. A cég arra kényszerült, hogy kidolgozzon egy alapos, a rasszizmus eltörlésére vonatkozó cselekvési tervet. Azt gondolnánk, hogy a diszkrimináció problémája mára már nem merül fel a munkaerőpiacon, hiszen ez az elmúlt két évtized egyik legérzékenyebb, és a leginkább előtérbe helyezett kérdése volt. 2001-ben azonban a Coca-Cola az eddigi legnagyobb faji megkülönböztetés miatti kártérítést kényszerült kifizetni.

A Worldcom az Egyesült Államok második legnagyobb telekommunikációs cégeként 2002-ben csődöt jelentett be, és kiderült, hogy 1999 és 2002 között hamisan 9 milliárd dollárnyi plusz nyereséget könyvelt el.

2002-ben az Enron nevű energiakereskedelmi cég a figyelem középpontjába került, amikor kiderült, hogy több éven keresztül meghamisította a pénzügyi mérlegét. A céget azzal is vádolták, hogy a tisztességtelenség olyan kultúráját erősítette a falain belül, ami végül a hamisításhoz vezetett. A botrány magával rántotta az ArthurAndersen független könyvvizsgáló céget is.

2002-ben a Daimler-Benz vállalat vezérigazgatója egyesítette cégét a Chrysler céggel, melyet "egyenlők fúziójaként" tüntetett fel. Azonban egy évvel később kiderült, hogy a Chrysler pénzügyi nehézségekkel küzd és kénytelen volt beismerni, hogy soha nem akarta a céget egyenlő partnerként.

Ugyancsak 2002-ben a GlaxoSmithKline vállalat keveredett botrányba, miután kiderült, hogy vezérigazgatója a cég rossz teljesítményétől független hatalmas béremelést kapott.

A neoklasszikus elmélet megkérdőjelezése

A neoklasszikus közgazdaságtan alapja egy olyan gazdaság, melyet egy tökéletesen működő, szabad piac irányít. Előfeltevése, hogy az ember egy racionális, autonóm lény, akinek döntéseit csupán az önérdekkövetés irányítja. A racionalitás ebből a szempontból a hasznosság maximalizálása. Ezt az emberképet a múlt század során mind szociológusok, mind közgazdászok megkérdőjelezték.

A neoklasszikus elméletalkotás alapvetően ideáltipikus, így az abból levont következtetések sem lehetnek valóságszerűek. Elég, ha csak egy pillantást vetünk napjaink gazdaságára, és kiderül, hogy a tökéletes piac attribútumai nem relevánsak. Az, hogy se a keresleti, se a kínálati oldalon nincsen erőfölény, feltételezné, hogy nem léteznek monopóliumok, kartellek. A vevők és az eladók egyaránt szabadon beléphetnek a piacra és szabadon el is hagyhatják azt, holott a munkavállalókra ez nem igaz. Nyilvánvalóan nem rendelkezik mindenki az információk összességével az áruk árát, mennyiségét, minőségét tekintve, hogy csak néhány attribútumot említsünk. Az elmúlt tíz év vállalati botrányai is azt példázzák, hogy külső beavatkozással, vagyis állami intervencióval sem kerülhetőek el a tökéletlenségek megnyilvánulásai. Többek között ezen rendellenességek miatt merül fel az etika kérdése a gazdaságban. A neoklasszikus elmélet szerint, amennyiben a piac megfelelően működik az egyén önérdekkövetése társadalmi jót, erkölcsileg kívánatos eredményt von maga után. Tehát ez a paradigma eleve kizárja az etikai kérdések létét.

A neoklasszikus elmélet a gazdaságot és a piacot önmagában, izolálva vizsgálja. A társadalom, a kultúra és a politika csak külső entitások. Sokkal produktívabb lenne, ha nem zárná ki a különböző rendszerek egymásra hatását, a gazdaság beágyazottságát. 1988-ban "Moral Dimension" című művében Amitai Etzioni, amerikai szociológus felvázolt egy új szocioökonómia elméletet, mely előmozdította az etikai és a szociológiai perspektíva beemelését a közgazdaságtanba. "Személy a közösségben" (I&We) paradigmájának az alapja a piac elszigeteltségének, illetve az egyén, mint homo oeconomicus megkérdőjelezése. Etzioni szerint az egyént, nem lehet a közösségtől függetlenül vizsgálni, hiszen ezek kölcsönös függésben állnak egymással. Az egyén döntéshozatala során egyensúlyt keres önérdeke, "hedonisztikus késztetései" és a közösség etikai elvárásai között. A közösségek az egyéni döntések "referencia-keretei", moderálják a lehetséges konfliktusokat, és egyben kijelölik a piaci verseny korlátait. Ez a társadalmi közeg ezenkívül a piac működésének alapfeltétele.

Vita Friedmannal

Milton Friedman, Nobel-díjas közgazdász, 1970-ben a New York Timesban megjelent, elhíresült írása válasz volt a gazdaságetika térnyerésére. "A gazdaság társadalmi felelőssége a profitnövelés" című cikk három hipotézisen nyugszik, melyek a neoklasszikus paradigmán nyugszanak. Érdemes őket külön-külön megvizsgálni.

  1. előfeltevés: csak az emberi lények tartoznak erkölcsi felelősséggel tetteikért. A vállalat nem emberi lény, hanem egyének összessége, ezért egy cégen belül minden egyén maga felelős cselekedeteiért.
  2. a menedzserek egyetlen felelőssége, hogy a részvényesek érdekében cselekedjenek. Minden más cél árulásnak, a részvényesektől való "lopásnak" minősül.
  3. minden társadalmi probléma az állam, nem a vállalati menedzserek hatáskörébe kell, hogy tartozzon. Egyrészt a menedzserek nem képesek eldönteni, hogy mi a társadalom legjobb érdeke, másrészt nem demokratikusan választották őket ezen társadalmi célok elérésére.

De vajon mit kezdett Friedmannal a gazdaságetika? Mi teszi lehetővé, hogy egy vállalat mégis erkölcsileg felelős lehessen?

  1. Crane és Matten, illetve Goodpaster és Matthews első hipotézisre adott válasza a következő: egy vállalat nem csak jogilag, hanem működésében is független a tagjaitól. Egyrészt minden szervezet rendelkezik egy belső döntési struktúrával, mely az egyéni döntéseket a vállalat célmegvalósítása felé irányítja. Így legtöbbször egy-egy vállalati döntés nem vezethető vissza egyéni szintre. Másrészt minden vállalat kinyilvánítja azokat az értékeket, melyeken keresztül megmutatja, mit tekint jó és rossz döntésnek a vállalaton belül (szervezeti kultúra), és ez erős hatással van az egyéni erkölcsi döntéshozásra, viselkedésre.
  2. A második hipotézisre a gazdaságetika a stakeholder elmélettel válaszolt, mely azt állítja, hogy egy vállalat, vagy menedzser nem csupán a részvényesnek felelős, hanem minden más, a vállalattal bizonyos kapcsolatban lévő csoportnak. Az érintettek követelését két dolog teszi legitimmé. Egyrészt az érintettek figyelembevételét mutatja a jog is, amely által az érdekük valamennyire már védve van (munkavállalók, fogyasztók). Másrészt a részvényesek már nem tulajdonosok a szó szoros értelmében, így megkérdőjeleződik a feléjük vállalt domináns kötelesség. A részvényes gyakran csak spekulatív célokból vásárol részvényt egy vállalatban, és legfőbb érdeke a részvényárfolyam növekedése, illetve ezáltal a rövidtávú nyereségesség. Így etikailag megkérdőjelezhető, hogy valóban csak az ő, vagy leginkább az ő érdekeit kell-e figyelembe venni.
  3. Friedman harmadik hipotézisének alapfeltevése, hogy a vállalati menedzserek csak a részvényeseknek tartoznak elszámolással, éppen ezért nem vehetnek magukra politikai funkciókat. Az államtól a vállalatok irányába megtörtént hatalomeltolódás, kétségtelenül számos társadalmi problémát a vállalatok hatáskörébe sorolt. Friedman harmadik problémafelvetése abból a szempontból releváns, hogy a vállalatok elszámoltathatóságának kérdésére hívja fel a figyelmet. A vállalat különböző érintettjeinek lehetősége kell, hogy nyíljon arra, hogy számonkérhessék egy vállalat működésének következményeit.

CSR kialakulásának története (USA)

Bár már több mint egy évszázada foglalkoztatja a gazdasági közösséget a társadalommal való kapcsolata, az első tudományos írások az 1950-es évekre tehetők. Az első, sokak által hivatkozott - és akár a CSR atyjának is tekinthető - író Howard R. Bowen. Az 1953-ban megjelent, "Az üzletember társadalmi felelősségei" című műve a téma irodalmának egy modern szakaszát indította el. Meghatározása szerint a társadalmi felelősség "az üzletember azon kötelessége, hogy olyan álláspontra törekedjen, olyan döntéseket hozzon és olyan cselekvést kövessen, mely a társadalom céljai és értekei értelmében kívánatos". Először fogalmazta meg, hogy a gazdaságot a jövőben ennek a társadalmi felelősségnek (SR) - mely szerinte fontos igazságot hordoz - kell irányítania. Bowen említést tett arról az érdekes tényről is, hogy a Fortune magazin 1946-tól kezdte el az üzleti vezetők megkérdezését arra vonatkozólag, hogy mit tartanak társadalmi felelősségüknek. Tehát ez az első időszak, melyben a felelősség tekintetében a hangsúly egyértelműen az egyénen, a menedzseren van.

A 60-as években az írások arra tettek kísérletet, hogy pontosan meghatározzák, mit is jelent a SR fogalma. Keith Davis a társadalmi felelősség és az üzleti hatalom kapcsolatáról vallott nézetei által vált ismertté. Megfogalmazta a "felelősség vastörvényét", mely szerint e kettőnek arányban kell állnia egymással. A SR szerinte "az üzletember azon döntéseire és cselekvéseire vonatkozik, melyek legalább részben túlmutatnak a cég direkt gazdasági vagy technikai érdekén". Úgy gondolta, hogy egy hosszú, komplikált érveléssel bebizonyítható, hogy ez a viselkedés hosszútávú gazdasági nyereséget hoz a vállalat számára. Ez az elképzelés az 1970-es, 1980-as években általánosan elfogadottá vált.

Ebben a második időszakban már megjelent a társadalmi elvárás gondolata, a társadalmi-gazdasági jóléthez való hozzájárulás, illetve egy bizonyos J.W. McGuire által egy olyan definíció, amely precízebb volt elődeinél. Eszerint a társadalmi felelősség azt feltételezi, hogy a vállalatnak a társadalom felé nem csupán gazdasági, és jogi kötelezettségei vannak, hanem bizonyos felelősségei is, melyek a kötelességeken túlra terjednek. Elsőként ő fejtette ki, mit ért pontosan ezen felelősségek alatt, úgymint a vállalat érdekeltsége a közösség jólétében, az oktatásban, a politikában, a munkavállalók "boldogságában". És kijelentette, hogy egy vállalatnak ugyanúgy helyesen kell viselkednie, mint egy valódi állampolgárnak.

A 70-es években a definíciók egyre precízebbé váltak, és két a CSR-hoz közeli fogalom, a vállalatok társadalmi reagálóképessége (responsiveness), és a vállalati társadalmi teljesítmény (performance) is megjelent. Megszülettek az első olyan művek, amelyek már összefoglalták és elemezték a különböző CSR koncepciókat. Az évtized elején alakuló új kormányzati testületek (Environmental Protection Agency, Equal Employment Opportunity Commission, Consumer Product Safety Commission) csak megerősítették a fejlődést, mintegy legitimálták a munkavállalókat, fogyasztókat, környezetet, mint gazdasági érintetteket.

A 70-es évekhez köthető ugyancsak az első nagy vita kibontakozása a koncepciót támogatók, és elvetők között, amelyet Friedman indított el neves cikkével. Ugyancsak ebben az időszakban kezdtek el empirikusan foglalkozni a kérdéssel, szervezeti változókkal próbálták leírni a felelősség mértékét. 1979-ben jelent meg A.B. Carroll "A vállalati társadalmi teljesítmény háromdimenziós fogalmi modellje" című műve, amelyben olyan definícióval szolgált, ami a mai napig alapját képezi a CSR-ról való gondolkodásnak. A három dimenzió arra utal, hogy a vállalatoknak három tényezőt kell számításba venniük ahhoz, hogy megfelelő társadalmi eredményt érhessenek el. Ezek a következők: rendelkezniük kell egy megalapozott CSR definícióval; át kell látniuk azokat a társadalmi ügyeket, amelyekért felelősek (érintettek számbavétele); pontosan meg kell határozniuk az ügyekre való reagálásuk filozófiáját.

A 80-as években már kevesebb definíció született, viszont annál több a kutatás (elméletek operacionalizálása), és egyre több alternatív elmélet, modell keletkezett (vállalati társadalmi reagálóképesség, stakeholder elmélet, gazdaságetika, vállalati társadalmi teljesítmény), amelyekbe beledolgozták az eredeti CSR koncepciót. A kutatókat elkezdte érdekelni az a kérdés, hogy a felelős vállalatok egyben nyereséges vállalatok-e. Ebben az időszakban kezdenek el Európában is foglalkozni a gazdaságetikával. 1985-ben Carroll korábbi három dimenziójának továbbgondolásával Wartick&Cochran saját CSR modellel állt elő, melyben az elvek, a folyamatok és az eljárások kerültek a középpontba.

A 90-es évek minden szempontból az előző tíz év folytatása. Már nem születnek új definíciók, viszont a CSR koncepció szervesen beépült a már említett alternatív elméletekbe, fogalmakba. 1991-ben Donna J. Wood előállt egy átfogó modellel, mely magában foglalta Carroll, illetve Wartick&Cochran koncepcióit. Nemcsak elmélettel szolgált, hanem utat mutatott ezek gyakorlati megvalósítására.

Az 1992-ben, Rio de Janeiróban megrendezett ENSZ Környezet és Fejlődés Konferencia új fogalmi keretet teremtett a gazdasági és társadalmi fejlődés számára. A fenntartható fejlődés, és a környezettudatosság nemzetközi szintű előtérbe kerülése alapvető hatással volt a vállalatok társadalmi felelősségvállalásra. A konferencia számos világszervezet megalakulásához járult hozzá, mint például a Fenntartható Fejlődés Világgazdasági Tanácsa. A fenntartható fejlődés gyakorlatiasabb megfogalmazása Elkington "triple bottom line" gondolatához fűződik. A Riói Konferencia által elindított változás, a globális felmelegedés veszélyeinek figyelembevétele eredményezte többek között a Kyoto Protokoll 1997-es mintegy kétszáz ország általi aláírását, melynek célja az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentése volt. Ezek a nemzetközi események hatalmas nyomást gyakoroltak a vállalatokra.

Az elmúlt nyolc évben két vita jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a CSR fogalma még inkább elterjedt, és elfogadottá vált.

Az első kirobbantása David Henderson, az OECD volt vezető közgazdászának, illetve Martin Wolf, a Financial Times gazdasági rovatvezetőjének nevéhez köthető. Henderson 2001-ben megjelent "Misguided virtue, false notions of corporate social responsibility" című művében megkérdőjelezi a fenntartható fejlődést és a társadalmi igazságosságot, mint elfogadott célokat, mivel definíciójuk nem alapos, és nem közmegegyezésen nyugszik. Ezenkívül úgy gondolja, hogy az ezek nevében érvénybe lépett gazdasági és politikai szabályozások aláássák a szerződés szabadságát, megfosztva az embereket a választható lehetőségektől. 2001. május 16-án Henderson művére alapozva, Wolf megjelentett egy igen provokatív cikket, melyben azt állítja, hogy a társadalmi felelősségvállalás azzal, hogy eltéríti a gazdaságot elsődleges, nyereségszerző szerepétől, eltorzítja a piacot.

A második vita az Economist című gazdasági magazin körül zajlott. A 2005. januárban megjelent cikk hihetetlen megmozdulással járt. Gazdasági, tudományos és civil szereplők egyaránt felsorakoztak a CSR koncepció védelmében. A cikk alapgondolata, hogy a CSR bár jobbítani akarja a kapitalizmust, alapjaiban nem érti meg a működését. A vállalat egyetlen társadalmi hozzájárulása a nyereség biztosítása és a vállalati adakozás, csak jótékonykodás mások pénzével. Nem nehéz észrevenni a hasonlóságot Friedman gondolatával. Mint minden elmélet kialakulásánál a CSR koncepció esetében is fontos, hogy legyenek szkeptikusok, akik megkérdőjelezik a relevanciáját. Ezáltal válik maga a fogalom kidolgozottabbá.

Érintettek

Részvényesek, befektetők:

A részvényesek már nem a szó szoros értelmében vett tulajdonosok, így a feléjük irányuló kötelezettség is meggyengült. A részvényes jogai szűkebbek, de a menedzser még mindig neki tartozik elszámolással a vállalat gazdasági szereplését illetően. Ez a viszony sokszor konfliktusos, hiszen gyakran itt ütközik ki a nyereségszerzés és az elvek közötti lehetséges ellentmondás.

A részvényes először, mint befektető jelenik meg a vállalat látókörében. Az hogy egy befektető milyen szempontokat vesz figyelembe, amikor tőkéjének beruházásáról dönt, lényegesen befolyásolja a vállalat fókuszpontjait. Természetesen olyan céget keres, akinek sikeres működése hosszú távú megtérülést hoz számára. De vajon mi garantálja a hosszú távú sikerességet? A Nike cég körül a kilencvenes évek közepén kirobbant botrány 15 százalékos részvényárfolyam zuhanást okozott. A Worldcom vezérigazgatóját 25 év börtönre ítélték, és az általa a vállalatnak és így a részvényeseknek okozott kár eléri a 7 milliárd dollárt.

A befektetők valamilyen szintű biztosítást igényelnek, kockázatuk csökkentése érdekében újabb feltételeket várnak el. Ha egy cég rendelkezik kidolgozott CSR politikával, gyakorlattal, tehát figyelmet fordít azokra a kérdésekre, melyek sok esetben a vállalati botrányokat okozzák, ezzel mintegy versenyelőnyre tesz szert a befektetői piacon.

Hasonlóan a vállalatokhoz, a befektetők esetében is felmerül a felelősség kérdése. A 80-as években létrejött egy olyan kezdeményezés, melynek középpontjában a társadalmilag felelős befektetések (SRI) álltak. A fordulat a Dél-Afrikában működő külföldi vállalatok bojkottálásához köthető.

Az elmúlt öt év vállalati botrányai hűen tükrözik, hogy egy vállalat csupán a részvényesek érdekeit szem előtt tartva sem működik mindig tökéletesen. A legnagyobb probléma ezen a területen, hogy a részvényesek nem képesek teljes mértékben átlátni a menedzseri gyakorlatot. Az Enron ügy óta a gazdasági élet komoly hangsúlyt fektet egy jó vállalati irányítási rendszer (corporate governance) megalkotására és átláthatóságának növelésére.

Munkavállalók

A munkavállalók több szempontból is érintettjei egy vállalatnak. Egyrészt megjelennek erőforrásként, másrészt sok esetben maguk képviselik a céget a fogyasztók felé, harmadrészt pedig a vállalati döntések következményeit ők is viselik.

A dolgozók és a vállalat közti kapcsolat szerződés által szabályozott. Ám léteznek olyan "rejtett árak", melyeket mindkét fél kénytelen fizetni. A munkavállaló, mikor alkalmazásba lép egy cégnél egyben elköteleződik, erőforrást fektethet be (elköltözik, tanfolyamot végez), és hosszabb alkalmazás után egyre inkább függ a munkaadójától (speciális tudás). Ugyanakkor a vállalat nem ellenőrizheti a dolgozó minden tevékenységét, nem lehet teljesen bizonyos benne, hogy mindig a vállalat érdekeit tartja szem előtt, illetve mikor felvesz valakit, még nem tisztázódik, hogy megtérülő befektetésről van-e szó.

A munkavállalói jogok különböző, jól elhatárolható területeket ölelnek fel. Érdemes ezeket külön-külön számba venni, hiszen ezek mentén keletkeznek az etikai problémák, illetve ezekre alapozva születnek a kutatások. Az első ilyen jog az esélyegyenlőség, vagyis annak biztosítása, hogy a munkaerőpiacon jelenlévő egyének egyenlő esélyekkel kezeltetnek egy felvételi eljárás során, illetve a vállalaton belül. Azt gondolnánk, hogy a diszkrimináció problémája mára már nem merül fel a munkaerőpiacon, hiszen ez az elmúlt két évtized egyik legérzékenyebb, és a leginkább előtérbe helyezett kérdése volt. Azonban az elmúlt néhány évben is szembesülhettünk olyan ügyekkel, ahol a vállalatok nem fordítottak kellő figyelmet erre a problémára. A különböző vizsgálatok mostanában főként a felső- és középvezetésben dolgozó nők, és különböző nemzetiségű munkavállalók arányára terjednek ki.

A munkavállalók magánélethez való joga a következő, melyet a vállalatoknak kezelnie kell. Ez kiterjed a munka-magánélet megfelelő arányának biztosítására, illetve a munkavállalók ellenőrzésének kérdéseire, mint például az elektronikus levelek, internethasználat, telefonbeszélgetések kontrollja, a videokamerás megfigyelés, vagy az egészségügyi és drogtesztek elvégzése. A munka és a magánélet megfelelő egyensúlyban tartására különböző kezdeményezések láttak napvilágot, mint a "sabbatical" szabadságok, vagy az otthoni munkavégzés.

A munkavállalók megfelelő eljárásban való részesítése olyan területeken hangsúlyos, mint az előléptetés, fegyelmi eljárások, és az elbocsátás. A vállalati leépítés az egyik törvényileg leginkább szabályozott terület. A munkavállalónak joga van tudni, hogy mikor, hogyan és miért kerül sor az elbocsátására. A kiterjedt törvényi szabályozás ellenére számos olyan eset történt, amikor a munkavállalók, csupán a helyi és országos médiából értesültek a munkáltatóik elbocsátási, átszervezési terveiről. A leépítések megkönnyítésére igen sok vállalat dolgoz ki különböző elhelyezési (outplacement) stratégiákat, mellyel megkönnyítik a munkavállaló további boldogulását.

A munkavállalók vállalati részvételének joga pénzügyi, illetve a működésben való részvételként jelenhet meg. A pénzügyi elem ebben az esetben a dolgozók résztulajdonlását takarja, ami részvények, vagy részvényopciók birtoklását jelenti. A működésben való részvétel a szakszervezetek, illetve az üzemi tanácsok keretein belül bonyolódik.

Az egészséges és biztonságos munkafeltételekhez való jog már az ipari forradalom kezdetétől az egyik leginkább hangsúlyozott kérdés. A munkahelyi balesetek kiküszöbölésére a cégek nagy erőfeszítéseket tesznek, ám teljesen megelőzni azokat nem egyszerű feladat.

Ezen kívül még három munkavállalói jogosultságot kell megemlítenünk, melyek a szólásszabadság, illetve a tisztességes fizetéshez és a munkához való jog.

A nagyvállalatok társadalmi felelőssége az említett területeken túl a jóléti juttatások biztosításában mutatkozik meg. A foglalkoztatottak megtartását, a munkaerő minőségének fejlesztését célzó támogatások többek között magukban foglalják a különböző képzéseket és az önkéntes nyugdíj-és egészségbiztosítást.

Bár Európában a munkavállalói jogok törvény által sokkal inkább szabályozottak, itt sem hagyhatjuk figyelmen kívül a CSR ezen területét. Egyrészt a törvények országonként változnak, másrészt a különböző jogok törvényi szintre emelkedése egy állandó folyamat, mely nem mindig terjed ki minden részletre, illetve a világban történt változásokra viszonylag lassan reagál. Ezen kívül az európai nagyvállalatok többségének működése globális szintre is kiterjed, tehát olyan környezetben is tevékenykednek, ahol ez a szabályozás még gyerekcipőben jár.

Fogyasztók:

A vállalat és a fogyasztók közötti kapcsolat kétirányú. Egyfelől a fogyasztó generálja a keresletet, tehát befolyásolja a cég működését. Másfelől a vállalat által kínált termékeknek, szolgáltatásoknak meg kell felelniük bizonyos általános elvárásoknak, mint a biztonságosság, vagy a megfelelő információszolgáltatás. Újabban egy harmadik elvárás is körvonalazódik, mégpedig az egészség, amely az élelmiszeripari cégeket, a gyorséttermeket, és a szupermarketeket érinti. Ezen elvárások alapja a fogyasztói jog, mely kimondja, hogy egy vállalatnak kötelessége a fogyasztót nem mint a célelérés eszközét, hanem mint önmagában vett célt kezelni.

A fogyasztókkal való érintkezés egy cég értékesítési és marketing részlegén keresztül folyik. A legtöbb etikai kérdés ez utóbbinál merül fel. A termékpolitika területére esik a termék biztonságossága, és a célnak megfelelő működése. Az árpolitikán belül a lefölöző, kiszorító, megtévesztő árképzés, és az árak rögzítése tekinthető etikátlannak. A marketing harmadik területe a promóció, vagyis a reklámozás, mely az elmúlt néhány évtizedben folyamatosan a kritikák kereszttűzében állt. A reklámok megtévesztőek, mesterséges igényt hoznak létre, különböző társadalmi sztereotípiákat tartanak fent, olyan célcsoportot is megcéloznak, mely nem tud felelősségteljes döntést hozni (gyerekek), csak hogy néhányat említsünk.

A fogyasztói magatartás azonban a CSR koncepció vállalati ösztönzője is lehet. Az etikus fogyasztás az elmúlt 10-15 évben nagy figyelemre tett szert. Ez az elgondolás feltételezi, hogy az egyén a vásárlásnál figyelembe vesz bizonyos etikus szempontokat, és az alapján hozza meg döntését. Amennyiben egy vállalat, vagy terméke nem felel meg ezen szempontoknak, a vásárló alternatívákat keres. A 90-es években a Nike termékek bojkottálása súlyos károkat okozott a cégnek. A bojkott az etikus fogyasztás szervezett formája, mely képes a vállalati működés befolyásolására. N. C. Smith szerint a fogyasztói választások egyfajta vásárlói szavazatok, melyeknek szerepük van a vállalatok társadalmi kontrolljában. N. Hertz azt hangsúlyozza, hogy nagyobb hatalma van ezeknek a fogyasztói, mint a politikai választásoknak, mert a vállalatok kénytelenek ezekre azonnal reagálni. Az etikus fogyasztás a kulturális fejlődés egy szintje, ahol az egyén valóban képes elérni bizonyos célokat.

A fogyasztói társadalom azon két problematikus feltételezése, miszerint a fogyasztás növekedhet, mert nincsenek véges források, és a hulladékok és melléktermékek korlátlanul elhelyezhetőek hatalmas károkat okozott a környezetnek. A fogyasztás mértékének csökkentése nem egyszerű kérdés, hiszen a fogyasztási cikk sok esetben egyben önmeghatározásunk, társadalmi státusunk része is. A nagyvállalatok ennek ellenére különböző megoldásokkal álltak elő, amelyekkel csökkenthetik a fogyasztás káros hatását. Ilyen lehetséges módszer a termék visszaforgatása, szolgáltatással való helyettesítése, vásárlók közi megosztása, vagy a kereslet csökkentése.

Versenytársak:

A vállalatok között fellépő etikai problémák ritkán kerülnek a nyilvánosság elé. A versenytársakat sokszor nem is említik érintettként, holott ugyanúgy származhat egy másik vállalat működéséből előnyük és hátrányuk, mint más stakeholdereknek. Esetükben akkor merülnek fel etikai kérdések, amikor túl agresszív vagy nem megfelelő versenyhelyzet áll fenn. Az elsőnél egy vállalat nem megengedett eszközökhöz folyamodik egy másik vállalattal szemben, hogy kompetitív előnyre tegyen szert. Ilyen túl agresszív politika része lehet az ipari kémkedés vagy más trükkök, mint a negatív reklám, fogyasztók elcsalása, szabotázs vagy a már említett kiszorító árképzés. A másodikat az okozza, hogy néhány vállalat összefog, és ezzel jelentős hatalomra tesz szert, mint például a kartellek esetében, vagy amikor egy cég visszaél domináns helyzetével.

Beszállítók:

Egy vállalat viszonya a beszállítóival ugyancsak problematikus lehet. Szervezeti szinten a cég visszaélhet hatalmával, kedvezőbb elbánásban részesíthet bizonyos beszállítókat, és érdekkülönbségek is felléphetnek. Egyéni szinten pedig felmerül az ajándékozás, lefizetés problémája. Ugyanakkor ennek a kapcsolatnak van egy másik oldala is, melyben a vállalat felelősségére, változtatásra való képességére terelődik a hangsúly. Crane és Matten szerint "Az ellátási lánc nyomásának kulcsszerepe van abban, hogy vállalatokat különböző társadalmi és környezeti elismerések elérésére ösztönözzön." Vagyis amennyiben egy nagyvállalat beszállító cégeitől elvárja, hogy hasonlóan etikusan, vagy felelősségteljesen működjön, vagy kizárja azokat, akik ennek nem felelnek meg, egy olyan folyamatot indít el, melyből egy cég sem tudja kivonni magát. Ez a nyomás átível az országhatárokon, és a lehető leggyorsabban képes társadalmi változásokat kieszközölni. Egy másik eljárás, mely egyre inkább elterjed a nagyvállatok körében, a "tisztességes kereskedelem" (fair trade). Ennek alapja, hogy a cég garanciát vállal arra, hogy a beszállítói - ebben az esetben a termelői - tisztességes árat kapnak terményeikért, és ezért termékein feltüntetheti a "fair trade" logót. Ilyen logóval rendelkezik többek között a Body Shop kozmetikai cég és a Starbucks kávéházlánc. A Nestlé idén vezette be a brit piacra az új "fair trade" kávéját, és a Kraft is hasonlót tervez

Civil társadalom:

A civil társadalom fogalma az elmúlt egy évtizedben vált igen népszerűvé, és ezzel elfoglalta egyenrangú helyét a gazdaság és az állam szférája mellett. A civil szervezetek önkéntes, non-profit szervezetek, melyek magukba foglalják a szakszervezetektől kezdve a vallási csoportokat, az egyetemi szervezeteket, alapítványokat, szakmai testületeket és más kormánytól független szervezeteket (NGOs). Sok esetben nem a vállalat dönti el, hogy melyik civil szervezetet tekinti érintettjének, viszont súlyos hosszútávú következményei lehetnek annak, ha nem vesz figyelembe egy magát stakeholdernek "kikiáltó" csoportot.

A civil szervezetek esetében ugyanúgy felmerül az elszámoltathatóság és az átláthatóság kérdése, mint a vállalatoknál. Azzal, hogy nagyon sok szervezet globálissá vált, kiterjedt működésének következtében maga is egy hierarchikus apparátussá alakult saját PR vagy pénzügyi részleggel. Már nem néhány lelkes önkéntesről beszélünk, hanem egy világméretű szervezetről, terjedelmes belső szabályozással. Ezeknek ugyanúgy figyelembe kell venniük érintettjeiket, és felelősséggel tartoznak nekik. Elvárható, hogy átláthatóvá tegyék működésüket, hogy elszámolhassanak tevékenységeikkel ezen érintettek felé. Azonban felmerül annak a kérdése, hogy egyáltalán hogyan kalkulálható az általuk elért teljesítmény, illetve mi alapján lehet lemérni a kedvezményezettek elégedettségét. Ezen kívül előtérbe kerül az a probléma, hogy a civil szervezetek vállalatokkal való együttműködésük során mennyire kompromittálódnak, milyen alkukat kötnek meg.

Kormányzat:

A kormányzat a vállalat érintettjeként több szinten is megjelenik. Számításba kell vennünk mind a helyi önkormányzatokat, hivatalokat, mind a nemzeti kormányokat. Ezen felül a legmagasabb szinten a kormányok feletti testületeket, mint az Európai Uniót, az Egyesült Nemzetek Szövetségét, az OECD-t (Organisation for Economic Co-operation and Development).

Ezen kormányzatok érintettsége kétpólusú. Egyrészt az állampolgárok érdekeinek választott képviselői, tehát közvetett érintettek. Ebben az esetben a szerepük a gazdaság szabályozására koncentrálódik, vagyis meghatározzák, hogy a gazdaság milyen feltételek között működhet a társadalomban. Másrészt különálló szereplőként is megjelennek, ahol saját érdekeiket (pl. újraválasztás) tartják szem előtt. Ebből a szempontból közvetlen érintettek, és lényegesen függnek a gazdaságtól, a gazdasági növekedéstől.

Etikai kérdések akkor merülnek fel, amikor a gazdaság megpróbálja befolyásolni a kormányzatot. Ennek egyik lehetséges módszere a lobbizás, ahol a gazdasági vezetők közvetlen és privát módon, az információ, és meggyőzés eszközével kísérelnek meg a döntéshozásra hatni. Egy másik módszer a párttámogatás, mely gyakran érdekkonfliktusokat szül. A pozíciók átfedése, a lefizetés, vagy a privatizálás ugyancsak etikai problémákat vet fel.

A kormányzatoknak igen nagy szerepe van abban, hogy a cégek társadalmilag felelős magatartást tanúsítsanak. Bár a CSR szabályozás leginkább önkéntes, vagy gazdasági kezdeményezések alapján történik, a kormányzatok különböző ösztönző erejű programokkal, irányelvekkel állhatnak elő. Ilyen például az EU Zöld Könyv, vagy az OECD multinacionális vállalatokra vonatkozó irányelvei.

Környezet:

A vállalatok működésük során óhatatlanul használják a környezet erőforrásait, hatást gyakorolnak azokra. A használat mértéke és formája nagy változatosságot mutat, nehezen összemérhető például egy kőolajkitermeléssel foglalkozó cég környezetterhelése és egy pénzügyi szolgáltatóé. A vállalatok társadalmi felelősségvállalásának fejlődése során megfigyelhető volt az a tendencia, hogy kezdetben a kifejezetten nagy környezeti hatással bíró vállalatok kezdtek el a CSR-ral intézményesített, strukturált keretek között foglalkozni. Több esetben megfigyelhető, hogy egy vállalat Környezeti jelentését bővítette a társadalmi felelősségvállalás további irányai felé. A társadalmi felelősségvállalás sokáig a nagy szennyezők „kiváltsága” volt.

A CSR három pillérének – gazdaság, társadalom, környezet – egyikeként azonban egy felelős működésre és fenntarthatóságra törekvő cég sem feledkezhet meg a környezetről, és így a cég tevékenységéből fakadó hatások felméréséről és annak minimalizálására való törekvésről.

A valódi hatások feltárása érdekében körültekintően kell elemeznünk a hatásokat, túlmutatva a közvetlen hatásokon, hiszen a közvetett hatások gyakran lényegesen jelentősebbek, mint a direkt hatások. Az elemzést segítik az életciklus-vizsgálatok, az értékteremtő lánc egészére vonatkoztatott analízisek.

A környezet minden elemét vizsgálni szükséges, így a területfoglalást, élővilágot, természetes élőhelyeket, levegőminőséget, vízfelhasználást, anyaghasználatot, energiafelhasználást, hulladékképződést, szennyvízkeletkezést.

A környezet vonatkozásában a nagyvállalatok esetén – ahol jelentős az érintettek száma – nem csak a hatások mérséklésére törekedve érhetünk el eredményeket, de hasonlóan fontos a szemléletformálás lehetőségének kihasználása.

Mit nyer a vállalat?

A CSR

  • hozzájárul a vállalat hosszú távú fenntarthatóságához
  • növeli a vállalat megbecsültségét, segíti a külső és belső bizalom kialakítását
  • fokozza a munkatársak elkötelezettségét és innovációs teljesítményét
  • csökkenti a kockázatokat
  • lehetőséget ad a pozitív megkülönböztetésre
  • segítségével új kapcsolatok, együttműködések építhetők ki az érintettekkel

Globális kezdeményezések

A világon mára már szinte megszámlálhatatlan nemzetközi kezdeményezés létezik, melyek célja a vállalatoknak való iránymutatás, illetve olyan eszközök nyújtása, melyek segítségével a cégek valamilyen szinten mérhetővé tehetik felelős működésüket. Az irányelvek alapvetően a minimum elvárásokat fogalmazzák meg.

Ezen nemzetközi elveket csoportosíthatjuk aszerint, hogy ki a kezdeményező fél (kormányzat, nonprofit szervezet, gazdaság), illetve mekkora területet fednek le. Így a legáltalánosabbtól eljutunk a kizárólag a vállalatokra koncentráló elvekig. Az egyetemes irányelvek közé sorolhatjuk az ENSZ Emberi Jogok Univerzális Nyilatkozatát, illetve munkaügyi szervezetének, az ILO-nak az Alapelvek Tripartid Nyilatkozatát. Ezek a szervezetek ugyanúgy kidolgoztak irányelveket bizonyos nem kívánatos gyakorlatokra, mint a korrupció. A különböző iparágakra, vagy termékekre vonatkoztatva is léteznek szabálykódexek, mint például a WHO Anyatejpótlók Marketingének Nemzetközi Kódexe, vagy az Etikus Kereskedelem Kezdeményezés (ETI), mely kis- és nagykereskedelmi cégek számára határoz meg standardokat. A vállalatokra vonatkozó normatívumok közé sorolható az OECD Multinacionális Vállalatokra Vonatkozó Irányelve és az ENSZ Global Compact nevű kezdeményezése, illetve a CAUX Roundtable Gazdasági Irányelvei.

A kezdeményezéseket csoportosíthatjuk aszerint is, hogy a felelős vállalatirányítás mely területére koncentrálnak. A munkavállalókkal kapcsolatban találkozhatunk vállalati elégedettségi felmérésekkel, gazdasági magazinok vagy újságok "legjobb munkahely" listáival, illetve nemzetközi kódexekkel, mint a már említett ILO és ENSZ alapelvek. A környezetvédelem területén többek között a CERES szervezet határozza meg a megfelelő környezeti működés elveit.

Kifejezetten a vállalatok társadalmi felelősségvállalására és a fenntarthatósági jelentéstételre koncentrál a GRI (Global Reporting Initiative), az ENSZ által létrehozott szervezet. A több tízezer főre kiterjedő szakértői gárda munkacsoportokban tevékenykedik.

A GRI fejlesztette ki a világszerte legszélesebb körben alkalmazott fenntarthatósági jelentés útmutatót, a Jelentéstételi Keretrendszert (Reporting Framework). A megfogalmazott alapelvek garantálják a jelentés minőségét, a bemutatott információk hitelességét. A Fenntarthatósági Jelentés Útmutató (Sustainability Reporting Guidelines) a keretrendszer egyik sarokköve, amely meghatározza a jelentés módját, a megjelenítendő témaköröket, illetve a vállalat profiljához illeszkedő további szükséges információkat. A G3 az Útmutató harmadik verziója, amely 2006-ban került kiadásra. Ma már több mint 1500 vállalat alkalmazza az Útmutatót világszerte, így az a fenntarthatósági jelentéstétel globális standardjává vált.

A teljesítményindikátorok a gazdasági, környezeti és társadalmi teljesítmény bemutatását segítik, amelyek két jellemző csoportba oszthatóak. Az alapindikátorok olyan mutatók, amelyek a legtöbb szervezet szempontjából relevánsak, míg a kiegészítő indikátorok jellemzően csak a társaságok egy része számára lényegesek, a tevékenységi kör, nemzeti sajátosságok vagy a méret függvényében.

Az iparági különbségekből fakadó sajátosságok megjelenítése érdekében a GRI folyamatosan ad ki Szektoriális kiegészítéseket, amelyek az egyes iparágakban felmerülő fenntarthatósági, felelősségi kérdések bemutatására tesznek ajánlást.

A GRI három alkalmazási szintet különít el annak érdekében, hogy a Keretrendszer megfeleljen a kezdő, fejlődő és nagy tapasztalattal rendelkező jelentéstevő szervezetek igényeinek. Az alkalmazási szint (A, B, C) jelöli, hogy a fenntarthatósági jelentés milyen mértékben teljesíti az Útmutató előírásait, illetve ezen felül + jelet kap a külső szervezet által tanúsított jelentés. Az alkalmazási szint az olvasók számára egyértelművé teszi, hogy a jelentés a Keretrendszer mely elemeit használta.

Az AccountAbility szervezet a fenntartható fejlődés érdekében az elszámoltathatósági innovációk elterjedésén dolgozik. A szervezet egy olyan hálózat, amelyben a vezető vállalatok és társadalmi, civil szervezetek dolgoznak együtt. A szervezet adta ki az AA1000 Standard Sorozatot, a bevonás, lényegesség, felelősség elveire alapozva. A Sorozat az Alapelvek Standardját, a Biztosítási Standardot, illetve az Érintetti Elkötelezettség (Stakeholder Engagement) Standardját tartalmazza. A Stakeholder Engagement Standard az egyik legszélesebb körben használt útmutató a vállalat érintettjeinek feltárására, a velük való felelős kapcsolattartás módjára vonatkozóan.

Az ISO 2005-ben megkezdte egy olyan Nemzetközi Standard kialakítását, ami útmutatóul szolgál a társadalmi felelősségvállaláshoz (SR). A standard, ISO 26000 néven, 2010-ben kerül publikálásra, használata önkéntes lesz. Cél, hogy a dokumentum egyszerűen érthető és használható útmutatót adjon a nem szakértők számára, nem pedig, hogy egy specifikáció legyen a harmadik fél által történő minősítéshez. A standard nem helyettesíteni kívánja a jelenleg is létező kormányokon átívelő egyezményeket (pl. ld. fentebb: ENSZ Univerzális Emberi Jogok Nyilatkozata, ILO Alapelvek Tripartid Nyilatkozata), hanem azokon túlmutató, hozzáadott értéket képviselő útmutató létrehozására törekszik.

Hasznos linkek

*A menüpont tartalma Mosonyi Szilvia szakdolgozatának felhasználásával készült